A valójában gyenge lábakon álló érvek láthatólag alkalmasak arra is, hogy az autoriter rezsim védelmére vessék be őket. A kormányzati politikai relativizálók érveivel szemben egyelőre csak a formális jogállamot védelmükbe vevők hangja hallatszik. Utóbbi, szándékaitól eltérően, segíti a NER örök életre vonatkozó akaratát. Így állhat majd elő az a helyzet, hogy a demokratikus jogállam felszámolói sikeresen vehetik védelmükbe a helyére állított szörnyszülöttüket. Láttunk már sajtószabadságért ordító trollokat és méltóságért kiáltó erőszaktevőket. Csakhogy lényeges különbség van a bértollnok és az autoriter rezsim között. Előbbinek ugyanolyan morális alapja van a szabadságához, mint bárki másnak, a rezsimnek azonban nem lehetnek morális érvei arra, hogy ne tekintsük annak, ami. Az Orbán-rezsimről tudjuk, hogy nem jogállam, és felszámolta az alkotmányos demokráciát. Minden ellenkező híresztelés ellenére tisztában vagyunk azzal, hogy mi a jogállam és mi nem az. Csak erről nem úgy szerzünk bizonyosságot, mint a fizikai jelenségekről, hanem úgy, ahogy a kulturálisakról vagy egy emberi közösség civilizáltságáról. Azt pontosan lehet látni és dokumentálni, hogy miként működik a rezsim, le lehet írni mint autoriter politikai működésmódot. Erre éppen elég történelmi tapasztalat áll rendelkezésre. Nem intézménycentrikus, hanem értékközpontú és empirikus megközelítésre van szükség. 2010 óta rendszerszerűen, mindenre kiterjedően és tartósan fennálló anomáliák jellemzik a közjogi rendszert és annak működését: a jogalkotásra és ‑alkalmazásra vonatkozó jogállami elvek szisztematikus és kitartó sérülése és a szabadságjogok csorbítása. A politikai hatalomgyakorlás természete változott meg 2010-től fokozatosan és egy irányba tartóan. Az intézményesített autoriter hatalomgyakorlással szembe nem a jogállam formális érveit, hanem a demokráciát kell állítani. Alapjuk azonos: az emberek szabadsága és egyenlősége. Különben a formális jogállam barátai együtt mondják majd a jogállam gyilkosaival: „ne nyúlj a rendszerhez!” Ez a rendszer azonban tarthatatlan, ehhez demokraták nem adhatják a nevüket.

 Súlyos ellentmondás nyomasztja tehát a demokratikus közvéleményt: konszenzus látszik ugyan abban a kérdésben, hogy a demokráciában szokásos kormányváltás Magyarországon 2022-ben elégtelen lesz, annál több, valamiféle rendszerváltás szükséges, a NER felszámolása. Ugyanakkor távolról sincs megegyezés abban, mit kezdjen egy kis parlamenti (nem kétharmados) többség az Alaptörvénnyel. Kellene rendszerváltás, de nem szabad az Alaptörvényhez nyúlni – ez így nem fog menni. Széttárják hát a kezüket tehetetlenül, és bizakodnak a kevésbé valószínűben. Pedig kétharmados többség esetén is megfontolandó lenne kilépni abból a logikából, hogy a választások után megszerzett mandátumokkal a parlamenti többség alkotmányoz. 

Még jóhiszemű „rendszerváltók” is azonosítják az alkotmányozást a parlamenti döntéshozással. A lehetséges alternatíva akkor válik igazán érthetővé, ha megvizsgáljuk a jelenlegi helyzetet, amelyből kényszerek származnak, és választ keresünk arra a kérdésre is, hogy miért szükséges mindenképpen megszabadulni az Alaptörvénytől.

A helyzet

Jelenleg a demokratikus, nemzeti ellenzéki összefogás kitartása mellett is kétséges, hogy a Fidesz-NER-rezsim véget érhet választások következtében. Kétféleképpen képtelen véget érni, egyrészt a választási rendszer aránytalansága, a választási döntéshozó szervek monolit politikai összetétele és a Kúria alappal feltételezhető elfogultsága miatt. A kormányzati médiarendszer durván egyszínű és krónikusan propagandisztikus üzemmódja eleve súlyos hátrány a nem kormányközeli érvek és a valóság számára. De lehetne még sorolni, mi minden teszi illuzórikussá a választások tisztességes voltát. Most azonban koncentráljunk a másik típusú véget nem érésre!  A rezsim tudatosan úgy rendezkedett be, hogy a politikai választást lényegtelen momentummá degradálja, akkor sem kell félnie a hatalom elvesztésétől, ha a választásokat elveszti. Ez a demokrácia tagadásának a legmagasabb foka: a választói akarat totális semmibevétele. Ugyanis egy kis többséggel megalakuló koalíciós kormányzás képtelen lesz tartósan kormányozni, mert a NER intézményei és káderei a kormány legtöbb lényeges döntésének, a parlament legtöbb törvényének érvényesülését minden eszközzel akadályozni fogják. Senki nem várhat konszenzuális logikát és politikai semlegességet egy autonómiát soha nem gyakorolt szervezettől, annak vezetőitől és működtetőitől. A demokratikus kormányzásban reménykedőknek számolniuk kell ezekkel az akadályokkal. A NER egésze, az Alaptörvénytől a Kúria elnökének megválasztásáig arra a logikára épült, hogy ne kormányozhasson más. A miniszterelnök a maga képére formálta a közjogi berendezkedést, azt más nem tudja működtetni. A járvány következtében kiderült, hogy hatékonyan ő maga sem, de nem is a kormányzás volt a célja. Egy új kormány rövid időn belül válságba sodródik, és akaratán kívül is igazolni fogja az évek óta harsányan hirdetett predemokratikus „jó kormányzás ideológiáját”, ami nem jelent mást, mint a végrehajtó hatalom, tulajdonképpen a kormányfő végtelenül tág hatáskörét. Onnan aligha lesz visszaút. A rezsim soha nem titkolta, hogy nem a demokratikus váltógazdálkodásra épült, hanem hosszú távú berendezkedésre. Pontosan erre a célra kalibrálta a rendszer egészét és összes intézményét az Alkotmánybíróságtól kezdve, a Médiatanácson, Magyar Nemzeti Bankon, Állami Számvevőszéken, Országos Választási Bizottságon, legfőbb ügyészen át a Kúria elnökéig. Minden olyan közjogi szerv, amely egy jogállamban formálisan a végrehajtó hatalom gyakorlásának korlátjaként működne, jelenleg a rezsim eszköze és hű támasza. De ezt a politikai szerepet a választások után egy demokratikus kormányzási kísérlettel szemben majd fékként működtetik. A jogállami megoldás természetesen nem az, ha leépítjük a fékeket, hanem hogy igazi, közjogi és nem politikai értelmű fékekkel rendelkező rendszert állítunk a totálisan egypártivá formált intézményrendszer helyére. Ezt jelenti a rendszerváltás.

Miért kell megszabadulni az Alaptörvénytől?

Vannak azonban egyéb, nem kevésbé fontos indokai is az alkotmányozás szükségességének.

Az Alaptörvényt nemcsak az uralkodó szűk csoport hatalomőrző sanda politikai szándéka rontotta meg, hanem megalkotásának módja is. A folyamat semmiben sem hasonlított a demokratikus alkotmányozáshoz; társadalmi vita, részvétel, szakmai koncepciók közel sem kerülhettek Szájer képviselő szövegszerkesztőjéhez. A 2010-es választások előtt szó sem volt alkotmányozásról, a politikai érdekek aktuális alakulása aktivizálta az alkotmányozási szándékot, tehát a minimális választói felhatalmazást is nélkülözte. Tisztán a parlamenti kétharmadból következett az alkotmányozás legitimitása.

Az eleve inkoherens, zavaros, ideologikus szöveg normatív tartalmát a többszöri ad hoc módosítás teljesen szétzilálta. Formailag is szégyenteljes szöveg, amely alkalmatlan a politikai közösség alkatának leképezésére és a modern jogalkalmazói értelmezésre.

Az Alaptörvény szimbolikusan is szakított a magyar köztársasági hagyománnyal, ami a demokratikus hatalomgyakorlással és hatalommegosztással fonódott össze. A köztársaság kikiáltásai Magyarország ritka demokratikus pillanatai voltak, a despotizmussal leszámoló haladó és humánus erők győzelmei. Megtagadásuk roncsolja a magyar társadalom demokratikus identitását.

Szintén az ország önképével függ össze, hogy az egypárti Alaptörvény kirekesztő, hamis egységet akar kreálni olyan értékekre hivatkozva, amelyek ellentmondanak egy modern európai nemzeti közösség önazonosságának és reményeinek.

Nyíltan szakít a semleges állam elvével, és ideológiai kényszerek alá helyezi a sok szempontból plurális társadalmi közösséget, valamint annak intézményeit.   

Elképzelhetetlen, hogy egy demokratikus szándékú kormány tartósan hű maradhat egy ilyen alaptörvényhez. Hiteltelenné válik az eskü pillanatában, és az marad, ha nem számol le vele.

A különösen tisztátalan és atavisztikus preambulum és hitvallás hogyan lehetne továbbra is kötelező indoklási elem a jogalkalmazók számára egy demokratikus rendszerben?

Akármit gondolnak is majd az új kormány és a választók az elszámoltatás kérdéseiről, a köztörvényes politikai bűncselekményeket elkövetők felelősségre vonásáról, az Alaptörvény és a közjogi rendszer megváltoztatása nélkül nem lesz esély a tisztázásra. Az igazságtalanság súlya nyomasztani fogja a demokratikus kormányzást.

Egy új alkotmány megalkotása éppen a kényszerű barkácsolást előzné meg. A következő kormány ugyanis kormányozni akar majd, méghozzá sikeresen. Ezért arra kényszerül, hogy alacsonyabb szinten oldja meg, cselezze ki, zsarolja meg, állítsa át a rendszer gépezetét. Ez vezetne igazán az állami adminisztráció személyi állományának politikai szelektálásához és egyéb ügyeskedésekhez. Az új parlamenti többség erre kényszerül, ha nem akarja, hogy maga alá temesse a csak tetszhalott NER. 

Egy elvesztett választás után a NER politikai és közjogi intézményi hálózata, a sajtótól az alkotmánybírókig, a jogállam, az alkotmányosság sérelmeként állítana be minden kormányzati és parlamenti döntést, amely a Fidesz uralmának felszámolásával kapcsolatos. Ez nemcsak a kormányzást és a szükséges közjogi átalakításokat teszi lehetetlenné, hanem tovább rombolja az alkotmányosság kultúráját és relativizálja a jogállam elfogadottságát.

Az alkotmányt lecserélők érve, hogy rossz precedenst teremt, ezentúl minden kormányváltás le fogja cserélni az alkotmányt és felforgatja a közhatalom intézményeit. Ez az érv több szempontból is sántít: egyrészt egy autoriter rezsim közjogi, politikai berendezkedésének lecserélése több mint kormányváltás. Másrészt, ha nem lesz változás a közjogi berendezkedésben, és az Alaptörvényt nem váltják fel egy igazi alkotmánnyal, akkor nem lehet konszolidálni egy új demokráciát. Megint nem. Továbbá egy új alkotmányt számos eszközzel meg kell erősíteni, hogy ne lehessen felforgatni: nemcsak politikai, hanem jogi eszközökkel kell stabilizálni. Orvosolni kell azt a hibát, amit a rendszerváltás elkövetett. Ez az ára az orbáni szűk, nem konszenzuális politikai alkotmányozásnak. Egy politikai, legitimációs elem azonban szükséges, ami pótolja a parlamenti minősített többséget: a néprészvétel és népszavazás. Ebben az értelemben is forradalmi alkotmányozásra van szükség, remélhetőleg tényleges forradalom nélkül.

Szintén hibás a „nem lehet jogállamot építeni a jogállam ellenében” érv logikája. Először is azért, mert eredeti jogállamépítésről vagy a jogállam helyreállításáról van szó egy nem jogállami, nem demokratikus rezsimmel szemben. A diktatúra felszámolása forradalmi jellegű abban az intézményes értelemben is, hogy demokratikus eszközökkel újrateremti a közjogi berendezkedés jogállami intézményeit. Különben a NER Alkotmánybíróságát és többi fogaskerekét kellene jogállaminak gondolnunk, ami képtelenség. Az alkotmányozással jön létre az a közjogi berendezkedés, amely a korlátozott kormányzásra, hatalommegosztásra, alapvető jogokra épül, és valóban úgy is fog működni.

Az sem kellően erős érv az autoriter Alaptörvény azonnali lecserélésével szemben, hogy ez egy új demokratikus parlamenti többség legitimitását veszélyezteti utólag, hiszen mégiscsak törvényes keretek között szerezték meg a kormányzás lehetőségét. Azért nem, mert egy ellenzéki győzelem a NER alapjai, benne az Alaptörvény ellenére születhet csak meg, és ezek arra is képesek, hogy súlyosan relativizálják ezt a parlamenti győzelmet. Ráadásul, ha az ellenzéki erők a választások előtt tisztázzák, hogy alkotmányozási szándékaik vannak, és erre kérik a felhatalmazást a választóktól, akkor a legitimitás veszélyeztetésére vonatkozó érvek elgyengülnek.

Mindezek az ellenérvek láthatólag a helyzet természetét félreértő legalista (jogi) szemléletmódból következnek.   

Hogyan lehet?

Abból indulok ki, hogy alapos indokok szólnak az Alaptörvény közjogi érvénytelensége mellett, ezeket Vörös Imre több helyen kifejtette.1 Azonban demokratikus alkotmányozás nélkül nehéz kijönni a formális jogi csapdákból. Vissza kell térni tehát egy alapvető, ha tetszik, forradalmi kérdésre: ki alkotmányoz, kié az alkotmányozó hatalom? Vannak olyan helyzetek, amikor a rutinok nem működnek, amikor ki kell lépni a hagyományok szabta keretekből, amikor innovációra és bátorságra van szükség. Erős hagyománya van annak, hogy az alkotmányozás a törvényhozói akaratban és aktusban ölt formát, mert a törvényhozó a népszuverenitás megtestesülése, képviselete. Ennél közelebb a néphez legfeljebb maga a nép van, a nép azonban nehezen fogja a tollat, túl sok feje és túl sok keze van. Ez a pluralitás mindig megzavarja a demokratákat. A népképviseleti alkotmányozás mellett ismerjük még a szokásjogi alkotmányképződést, amit jó, ha nem keverünk össze az ideologikus alkotmányos identitással, mert azt éppen a szabadságokra épülő modern alkotmányos értékekkel szemben vetik be az olyan keleti autokraták, mint Putyin vagy Orbán. A tényleges alkotmányos hagyományok még egy sovány demokratikus történettel rendelkező államban is segítik az alkotmányos rendszer kiépítését. De a hagyományok tisztelete nem mond ellent annak, hogy újra kell definiálni az alkotmányozás eljárási elemeit és az alkotmányozás aktorait.       

Az autoriter alkotmányosság paradoxonát a populáris alkotmányosság2 intézményesítésével lehet megoldani. A populáris vagy populista érveket a liberális jogállammal szembeni pozícióként szokás értelmezni. Ebből a kiindulópontból lehet kritizálni az eljogiasított, depolitizált politikai döntéshozást, a bírói túlhatalmat. Itt általában összeér a liberális jogállam közösségelvű konzervatív és radikális baloldali kritikája. Egy autoriter rezsim felszámolása „alkotmányozó pillanatot”3 igényel, amely jogállami tartalmától és demokratikus módjától lesz forradalmi. Bármekkora is a feszültség a populizmus és az alkotmányosság között, mégis a népszuverenitás a végső legitimitásforrás. A népre hivatkozás nem minden esetben vezet antiliberális populizmushoz. Ha a demokráciára hivatkozó ellenzéki összefogás komolyan veszi a népszuverenitást, akkor éppen ezt használhatja egy jogállamépítéshez. Az alkotmányozás ugyanis, amely a fenti érvek miatt szükségszerű, a kollektív önmeghatározás eseménye, olyan közös akaratformálás, amely stabilan meghatározza a hatalom működési kereteit, korlátait, az egyén és az állam viszonyát. Ezt a kollektív önmeghatározást az Alaptörvény alkotási folyamata, tartalma és használata megcsúfolta, önző hatalmi eszközzé tette, profanizálta. Ezzel leszámolni csak úgy lehet, ha lehetőséget teremtünk arra, hogy a társadalom felismerje normaadó minőségét. Létre kell tehát hozni e „megalapozó helyzetet”, le kell mondani a hagyományos hierarchikus, felülről jövő alkotmányozás egy részéről. Ez egyben közösségteremtő pillanat is, befogadó, integráló momentum, szemben az atavisztikus, kirekesztő ethno-nacionalista illúzióval, amelyet önös politikai érdekekből táplálnak. Ezt a képzelt közösséget egy másikkal kell felváltani, amire éppen a „népi” alkotmányozás folyamata alkalmas. Az autoriter populista érvelés hatékonyan állítja szembe egymással az idegen eredetű, ránk kényszerített liberális normákat és a nép igazi érdekeit. A populista politikusok kicsavarják a népszuverenitás értelmét, kirekesztővé, nacionalistává, ideologizálttá teszik, és azonosítják a parlamenti többség intézményes uralmával, a kormányzat totális felhatalmazásával.4 A népre hivatkozás csak a korlátok felszámolásáig vezet, nincs szó tényleges népszuverenitásról. Ennek segítségével a liberális alkotmányossággal szemben értelmezik magukat. Ez egy hatalomgyakorlási mód, amely a nemzeti többség közösségére hivatkozva szabadítja fel a kormányzást a jogi korlátok alól, tehát szemben áll a jogállammal. Egy igazi társadalmi alkotmányozási folyamat végeredménye egy erős európai liberális alkotmány lenne, egy erős legitimitással rendelkező jogállami alkotmány.

Nem hiszem, hogy a demokratikus ellenzék politikusai úgy vélekednének a magyar társadalomról, hogy ellenzi a humanizmus, tolerancia, emberi jogok és méltóság, a szabadság alapértékeit. Minden bizonnyal sokfélét gondol erről, és sokan vannak, akik nem gondolnak semmit, de szabadon cselekszenek. Mások megszokták a szolgaságot, megint másoknak komoly előnyeik származhatnak egy autoriter rezsim mindennapjaiból. Viszont olyanok alig vannak, akiket valaha is komolyan megkérdeztek volna azokról a kérdésekről, amelyeket egy alkotmányozás során el kell dönteni. Ezen a ponton sem jutnak komoly embernek eszébe az Orbán-féle nemzeti konzultációk.          

A jelenlegi és sok korábbi magyar válság oka többek között a minimális részvétel, a demokráciahiányos állapot. A rendszerváltás alkotmányosságának ezt az eredeti hiányosságát az autoriter populizmus a végletekig ki tudta használni, és lerohanta a liberális alkotmányosság jellegadó intézményeit (Ab, bírói függetlenség, ombudsmanok), egyúttal felszámolt a kormány ellensúlyaként beépített minden féket és autonómiát. Ezeknek nincs értékük a populista rendszerekben, és nem lehet megteremteni társadalmi elfogadottságukat tiszta deklarációval. Ha felismerjük azokat az okokat, amelyek lehetővé tették a köztársaság bukását, akkor a demokrácia újjáépítése nem lehet puszta rekonstrukció. Az a program, amely a liberális jogállamot kívánja visszaállítani a 2010 előtti időszakra jellemző gyenge demokratikus részvétellel, bukásra van ítélve. Bármennyire hazug és kirekesztő volt is a nemzeti közösség szuverenitására hivatkozás, ennek egyszerű tagadása nem vezethet eredményre. A jogállamot és a liberális alkotmányosság intézményeit, más kifejezéssel az alkotmányosan korlátozott végrehajtó hatalom rendszerét, csak nagyobb demokratikus részvétellel lehet újrainstallálni. Tehát nem azért szükséges a néprészvétel minél nagyobb biztosítása az alkotmányozás folyamatában, mert így lehet pótolni a minősített parlamenti többség hiányából eredő legitimációs hiányt, hanem azért, mert csak így van esély egy alkotmányos demokrácia stabilizálására. A néprészvétel tehát a demokrácia lehető legerősebb formájában kell hogy megjelenjen az alkotmányozási folyamatban. Ezt az alkotmányozó pillanatot „populáris” alkotmányozásként kell megszervezni, és legalább három momentumból áll. Először a demokratikus ellenzéknek az alkotmányozás szándékát és módját a választási program részévé kell tennie ahhoz, hogy nekikezdhessen egy új alkotmányozás előkészítésének kétharmados többség hiányában. Másodszor: az új alkotmány szövegét megfelelő előkészítés után népszavazás képes legitimációjában megerősíteni. Harmadszor (nyilván itt kell kilépni a komfortzónákból): a megfelelő előkészítés legjobb formája az, ha az alkotmányos dilemmák, intézményes megoldások, tehát az alkotmányozás tényleges folyamata a lehető legnyitottabb, a lehető legnagyobb részvételt biztosítja. Le kell számolni azokkal a félelmekkel, amelyek a tudatlanság, részrehajlás, előítéletek és az alkotmányos kultúra hiányával azonosítják a társadalmi részvételt. Megfelelő szakmai és politikai előkészítés után szakmai csoportok, civilek, a társadalmi érdekek legitim képviselői, helyi közösségek beszéljenek, vitatkozzanak, érveljenek az alkotmány legfontosabb szabályozási kérdéseiről. Megfelelően moderált keretek között hozzanak létre minél szélesebb konszenzust. A demokratikus diskurzus eljárásait és szabályait a világ számos helyén, különböző kultúrákban már kipróbálták. Lehet, hogy mindez nem befejezhető néhány hónap alatt, de már az eljárás megszervezésének az elejétől segíteni fogja a demokratikus kormányzást abban a küzdelemben, amit az Orbán-rezsim maradékaival vív majd. A jogállam hiányának fájdalmas problémáját a demokrácia eszközeivel lehet megoldani.

1  Vörös Imre: Grosschmid – reloaded. Tudósítás a jogállamiság határvidékeiről, Jogelméleti Szemle, 2012/3.  http://jesz.ajk.elte.hu/voros51.pdf
2 Larry D. Kramer: The People Themselves. Popular Constitutionalism and judicial Review, Oxford University Press, 2004
3 Bruce Ackerman: We the People, Vol. 1: Foundations, Harvard University Press, 1991
4 Paul Blokker: Populist Constitutionalism, Verfassungsblog 04. May 2017. https://verfassungsblog.de/populist-constitutionalism/

LXV. évfolyam, 15. szám, 2021. április 16. / es.hu