– Meglehetősen nagy visszhangot váltott ki az Élet és irodalomban megjelent, Demokráciát! című írása. Ami újszerű volt: ezúttal nem a jobboldal támadta a szavait, hanem az ellenzéki oldal – ha úgy tetszik – kapta fel. Jól látom?

– Igen, Persze, bár én soha nem beszéltem a politikai jobboldalnak, de a Fidesz-választónak igen. Ez a mostani írásban is benne van, vagyis annak jelzése, hogy a választói közösséget fontosnak tartom megszólítani. De abban igaza van, hogy vannak reakciók az írásomra, illetve pontosítok: inkább hasonló gondolatok fogalmazódnak meg, hasonló érveléssel. És ez nagyon jó, még akkor is, ha inkább csak a jogász értelmiség feleszmélését látom.

– Ez mit jelent? 

– Hogy egyre többen mondják: az alaptörvénnyel valamit kezdeni kell. Ahhoz egyébként, ami ennek a cikknek a fő mondanivalója volt, vagyis, hogy demokráciával lehet megmenteni a jogállamot, még vita tárgya – legalább is én így látom. 

– Saját magában is?

– Nem. Ha visszamegyünk a rendszerváltás idejéig, illetve az azóta eltelt időt vizsgáljuk, azt látjuk, hogy komoly demokratikus deficitek mutatkoznak a mi új demokráciánk történetében. Amúgy érdemes lenne végigtekinteni, hogy a megállapításom igaz a magyar köztársaság hosszú történetére is, beleértve az első köztársaságot. Kijelenthető, hogy már a két világháború óta eltelt idő egészére elmondható a demokratikus deficit. Már, ami a mi rövid demokratikus korszakainkat illeti. De maradjunk a rendszerváltásnál: a Fidesz-uralomnak épp az az egyik magyarázata, hogy kevés demokratikus elem volt jelen a társadalmunkban. Azért tudták lerombolni a jogállamot, mert a jogállamnak nem volt meg a demokratikus támogatása. Ami azt jelenti, hogy a választók bevonódása a folyamatokba elképesztően alacsony szintű. Ez persze többnyire igaz minden demokráciára, de a stabil demokráciák jobban tűrik az ilyen deficiteket. Olykor kiderül, hogy baj van, például a trumpizmus, vagy a Brexit idején, és  Nyugat-Európában is láthatjuk, hogy a választásokon kívül, a politikai közösség nem néz szembe azzal, milyen fontos szerepe lenne a köztársaság fennmaradásában az állampolgárnak. Ez most tisztán republikánus érvelés, vagyis az, hogy a politikai közösség bevonódása szükséges. 

– Talán nem véletlen azért, hogy ez a bizonyos bevonódási hiány főként a volt szocialista országokra érvényes, nem? 

– Én csak azt akartam elmondani, hogy a pártalapon működő parlamenti demokráciákban, ebben a modellben, általában van egy válság, amelyre jellemző, hogy a részvétel nagyon visszaszorult. A nyugat-európai stabil demokráciák, részben a fogyasztásnak, részben pedig a kultúrának – ahogy egyesek fogalmaznak: annak a homoknak, amit a szemekbe szórnak – köszönhetően, mégiscsak stabilak ezek a rendszerek. A következményeket tekintve, persze, a posztkommunista államokban mindez közvetlenül és gyorsan jelenik meg. Például éppen abban, hogy nagyon könnyen összeomlanak, mint demokráciák. Másként fogalmazva: a demokráciák stabilitását nem biztosítja már a részvétel. Sok minden biztosítja, de már nem legitimálja eléggé a jogállami konstrukciót, hogy az embereknek van szavuk abban, hogy mi történik az országukban. Tehát én azt javasolnám a NER-uralom megszüntetésére, de nem pusztán rövid-, hanem hosszú távon is, hogy próbáljon meg elgondolkodni az új rendszerváltó elit, és olyan szisztémát alakítson ki, amelyben sokkal több a beleszólás, a részvételi lehetőség. Ez nem csak a népszavazást jelenti, hanem a helyi szinteket is. Azok az ellenzéki erők, ahol az önkormányzatokban megnyerték a választásokat, próbálkoznak ilyesmikkel, bevonni a helyi választókat például a költségvetésbe. Az az állításom tehát, hogy át kellene kalibrálni a demokrácia alapintézményeinek rendszerét.

– Egyszersmind egyfajta öntudatra nevelni az állampolgárokat? 

– Ez lényeges kérdés, már csak azért is, mintha a felvetésben eleve lenne némi szkepszis, tehát annak állítása, hogy a magyar társadalom nem szokott hozzá az ilyesmihez, sőt, nagyon is könnyen manipulálható mindenféle álkonzultációkkal és óriásplakátokkal. Azaz csak pénz kérdése az egész. Igen, a részvételnek van egy nagy veszélye, az tudniillik, hogy ha nem veszik komolyan, átcsúszik populizmusba; tehát a nép hangját nagyon könnyű visszaélés-szerűen használni. Éppen ezért komoly innovációra van szükség. Kiváltképp egy olyan demokráciában, ahol nem szoktak hozzá a beleszólásba; ahhoz, miként lehet egy demokráciában nem populista módon a részvételt rendszeralkotó elemmé tenni. Ehhez mindenféle pedagógiai eszközöket kell majd mozgósítani, de annyi időnk nincs, hogy majd a felnövekvő generációk szép lassan az iskolákban megtanulják, ellenkezőleg: ezt most viszonylag gyorsan meg kell tenni. Ezért javasoltam azt, hogy ennek az átmenetnek, ami most van, lesz, már most jellemzője legyen az a bizonyos bevonódás. Ennek lenne edukatív és legitimációs funkciója is. 

– Ez konkrétan mit jelentene?

– Ma már létezik – a korábbi évekhez képest lényegesen erősebb – civil aktivitás. Igaz, egyelőre csak szigetszerűen működnek, de összekapcsolhatóak. Úgy látom, hogy alulról is kezd kialakulni a működő civil hálózat, és van egy elit értelmiségi beszéd is. Kétségtelen, hogy a Covid miatt nehezebben működnek, de így is elmondható, hogy sokkal intenzívebbek, mint korábban voltak. Azt kell elérni, hogy a kettő találkozzon, közös erővé váljon. Ma mindenféle szervezetekben, kissé izoláltan beszélnek az alkotmányozás kérdéseiről, és szerteágazó politikai kérdésekről. 

– A beszélgetésünk elején azt mondta, hogy inkább a jogásztársadalomban fogalmazódik meg egyre inkább a változás hogyanjának kérdésköre, de most azt emelte ki, hogy a civil társadalomban is megjelentek ezek a gondolatok. Viszont nem beszélt a legfontosabb aktorokról, a pártokról, vagyis mintha a mozdulni vágyók köréből a politika hiányozna, mintha elégedetlen lenne azzal, ami pártpolitikai szinten történik.

– Én azért vagyok viszonylag kritikus a demokratikus pártokkal szemben – noha belülről nem látom őket –, mert még mindig jobban el vannak foglalva egymással, mint azzal a hatalmas feladattal, ami rájuk vár. Sokszor nem egy nyelven beszélnek; éppen ez volt az ÉS-ben megjelent írásom lényege. Azaz: próbáljanak meg egy demokratikus, határozott nyelvet beszélni, például olyan kérdésben, mint az alaptörvény sorsa. Én ennek a veszélyeit elég részletesen leírtam. Tehát igaza van a kérdésbe rejtett állítással, sokkal határozottabban kellene egy hangon beszélnie a hat pártnak. (Hírklikk)