Hagyjuk most Fukuyamát, aki megbízható abból a szempontból, hogy az előrejelzéseinek menetrendszerűen az ellenkezője szokott bekövetkezni.

Nézzük Guettát! A Narancsban közölt legújabb, az orosz-ukrán konfliktussal kapcsolatos fejtegetésének veleje: Putyin egy nulla!

Nem csak az a baj Guettával, hogy felületes, hanem az is, hogy az érzelmei elhomályosítják a a tisztánlátását, a legelemibb evidenciákat is félresöpri.

Putyint sok mindennek lehet nevezni. Akár nullának is, amennyiben ez az emberi tulajdonságaira vonatkozik.
De, az értelmi képességeit, a vezető rátermettségét elvitatni: ostobaság, mely a tények, a történések totális figyelmen kívül hagyását mutatja, és inkább ábrándképnek tekintendő!

Putyin a szétesett, demoralizált, káoszba fulladt Szovjetunió helyébe lépett, tétova, megalázott, vodkába fulladt jelcini Oroszországból kemény munkával újra nagyhatalmat fabrikált.

(A módszereit most ne firtassuk – de hát, Oroszország mindig a cárok országa volt, és az is marad, demokratikus államrezon ott sosem lesz.)

Oroszország megerősödött, új, nagyhatalmi öntudatra ébredt, és nem hajlandó továbbra is az elvert fenekű rossz kisfiú szerepében leledzeni.
És lássuk be, tetszik vagy nem tetszik, Oroszország az adottságainál fogva (terület, népesség, energiahordozók és egyéb ásványkincsek, ipari kapacitás, nem beszélve a hadseregről) és a történelmi előzmények ismeretében jogosan tarthat igényt a nagyhatalmi státuszra.

Csak a Reagan-féle idióták gondolhatták, és henceghettek vele, hogy örökre a partvonalra száműzték őket.

Putyin csak azt teszi, amit az elődei, II. Sándortól Sztálinig és tovább: megpróbálja kiterjeszteni Oroszország érdekszféráját Európában (is).

Ne feledjük, hogy II. Sándor kozákjai Párizs, Sztálin tankjai Berlin utcáit tapodták, és utóbbi Görögországtól Franciaországig, meg Olaszországig megkaparintott volna mindent a helyi kommunisták segítségével.
Sándor bölcsen visszahúzódott, Sztálin fél Európát így is elnyelte.

Ha nem megy, önként vagy kényszerből átmenetileg visszahúzódnak, alkalmas pillanatban kezdik újra. Oroszország ebből a szempontból: Kelet.
Keleten pedig az idő, néhány évtized, évszázad nem számít!

Putyin részben a régi (szovjet) határok és befolyási övezetek visszaszerzésére törekszik, részben azonban Európa, az Unió szétzilálásával (melyet csatlósai: Orbán and Co, és a különféle helyi neonáci mozgalmak pénzügyi támogatásával elég sikeresen rendített meg eddig is) további érdekszférákra is aspirál.

Kitűnő helyzetben van: Kínával (rövid távon mindenképpen) egyeznek az érdekei, vagy legalábbis nem keresztezik egymást: régen vége a szovjet-kínai, hegemonisztikus vetélkedésen alapuló konfliktusoknak.
Kína szabad kezet kapott Taivan, Oroszország Ukrajna és Belorusszia ügyében. És, ha ezek ketten összefognak!

A Nyugat gyenge. Hiába az amerikai fegyveres arzenál, hiszen nem vethető be. A gazdasági-pénzügyi szankciók kétélű fegyverek.
Európa pedig túlságosan kiszolgáltatott helyzetben van az energiahordozók terén. A gázszükségletének negyven százalékát orosz importból fedezi. Az amerikaiak a nagy hangú ígéretek (Trump) ellenére nem képesek nagyságrendileg kiváltani ezt a mennyiséget.

(A németeknek meg nem volt jobb ötletük, mint, hogy bezárják az atomerőműveiket, még jobban csökkentve a hazai energia-előállítást, hadd legyenek még függőbb helyzetben!)

Amerika különben is lassan papírtigrissé válik. Sorozatos kudarcai a nemzetközi porondon, szó- és hitszegő magatartása, siralmas, amatőr búcsúfellépése legutóbb Afganisztánban, nem sok reményt nyújtanak arra, hogy érdemi ellenlépéseket képes, sőt akar életbe léptetni.

A Nyugat még a perzsa atom-fenyegetést sem képes kezelni, tárgyal, tárgyal, tárgyal, abban a reményben, hogy az időhúzás valamiféle eredménynek számít és mutatkozik, miközben Irán lassan elkészül az atomfegyverével.

Az embernek már óhatatlanul a hanyatló Római Birodalom jut eszébe (és más, végóráikat élő országok, hatalmak).
Pénzzel, adó fizetésével próbálták távol tartani a germánokat, majd a többieket, a sorban érkező nomád hódítókat is. Az eredmény, gondolom közismert.

Putyint tehát nem kell és nem is lehet szeretni, de nullának nevezni: vétkes ostobaság!

Pillanatnyilag ő diktál! És sokkal hatékonyabbnak, jobb képességűnek tűnik, mint a nyugati világ bármely vezetője az elmúlt ötven évben, talán Helmut Kohlt, Margaret Thatchert és Tony Blairt leszámítva.

Surányi István / CIVILHETES